Félhomály

Elmegyek zuhanyozni és felkészülni arra, ami rám vár. Remegek. A félelem és az izgatottság édes keveréke borzolja idegszálaimat. Nem tudom, hogy mire számítsak, mert csupán egy utasítást adott, hogy a nyakörvemet viseljem. Szegecsekkel díszített, fekete, bőrből készült. Két oldalán fém gyűrű, melyhez, ha pórázt kapcsolunk, akkor az alázat ezernyi tárházát varázsolhatja. A megismerkedésünkkor adta nekem, melyet azóta is nagy becsben tartok. Mikor megpillantottam legszívesebben fejvesztve menekültem volna. Ő viszont kaján vigyorral figyelte lányos zavaromat. Elmondta, hogy miért is fontos a négy fal között a nyakörv. Én tiltakoztam, mint mindig. Ő viszont türelmesen és logikusan magyarázott, míg beláttam, hogy igaza van. 

Most önként húzom meg a nyakörv csatját és büszkén viselem, mert az övé vagyok. A Gazdámé. Remegő kézzel nyitom ki az ajtót és végigpillantok a szobán. Félhomály. Gyertyák fénye világítja meg a helységet. Mindent vagy semmit sejtető izgalom árad a falakból. Alig lépek párat a szőnyegen, szempilláim alól meglesem Gazdámat, aki tőle szigorúbb tekintettel figyeli mozgásomat. Gyomrom görcsbe rándul, valami gond lehet, de fogalmam sincs, hogy mi. Vajon valami rosszat mondtam, tettem? Az nem lehet, hiszen mindent úgy csináltam, ahogyan kérte. Lehet, hogy egyszerűen csak rossz hangulata van ma. Mintha ólomsúly nehezedne rám, úgy térdelek le remegve. Hallom, hogy felém jön. Már fordítanám oldalra a nyakamat, hogy a szíjat a nyakörvhöz csatlakoztathassa, mikor egy pofon csattan az arcomon.

– Késtél! – dühös hangja betölti a szobát.  

– De… – nem hagy esélyt a folytatásra, mert a nyakörv szíja az arcom másik felén csattan. Ég és csíp.

– Tudhatnád, hogy 15 perced van elkészülni. Már megmondtam egyszer. Te pedig 16 percig készülődtél.

– Bocsáss meg Gazdám! – felelem remegő hangon és biztos vagyok benne, hogy ma nem fog hagyni elélvezni. Ez az egyik kedvenc büntetése. Hagyja, hogy könyörögjek a kielégülésért, mindhiába. 

Durván megmarkolja a nyakörvet és rácsatolja a szíjat. Arra számítok, hogy majd körbevezet a szobában négykézláb, ehelyett elengedi. Hátraköti kötéllel a kezeimet, majd utasít, hogy a fejemet tegyem a földre. Úgy érzem, mintha órák óta térdelnék, pedig alig pár perc telhetett csak el. Ekkor csattan a fenekem az első ütés. Nagyon fáj és csíp. Nem láttam, hogy mit vett elő, de biztos vagyok benne, hogy nádpálca. Összetéveszthetetlen az érzés. Már csak 49 ütés. Hangosan számolok, megköszönve minden egyes rám mért csapást. Az ütések úgy záporoznak a fenekemre és a combomra, mint a hirtelen jött nyári záporeső. Minél többet kapok, annál nehezebben bírom. Mozgolódnék, de le vagyok szorítva a földre és a kezeim is megkötve. Egymást követik a számok, míg a fájdalom elhomályosítja az elmémet és képtelen vagyok gondolkodni. Elbőgöm magam, mert fogalmam sincs, hogy hányadiknál tartottunk. 

– Nézz rám! – utasít.

Enged kicsit a szíjon, hogy felfelé tudjam fordítani a fejemet. A szememet a fájdalom cseppjei borítják, ezért minden erőmmel próbálok fókuszálni a félhomály ellenére. 

– Már csak egy van hátra.  – mondja olyan lágy hangon, ahogy játék után szokott velem beszélni. Majd lesújt a pálcával.

– Ötven. Köszönöm Gazdám! – felelem szipogva. Végül eloldja a kötelet és felsegít. 

– Jó kislány! – mondja és magához húz.